2016-ban került rá sor, hogy rég dédelgetett projektem megvalósítsam. A sorozatot Ikarosz mítosza köré építettem fel. Ikarosz, Daidalosz fia a görög mitológiában, a lázadás, a szófogadatlanság, a kíváncsiság megtestesítője. Nyilván hasonlónak tartom saját magam is, ezért a rokonszenv. Nem tudok beilleszkedni a sorba, nem szeretem a trendeket követni, nem csinálok sorozatot lisztet dobáló nőkről vagy színes füstölgőt céltalan lóbáló emberekről. Ikarosz is szófogadatlan volt, nekem sem lesz pillanatok alatt több ezer követőm az online médiában! 😀 De elmondhatom, hogy saját ötleteim valósítom meg. Eddig a személyes vonatkozás. Írok kicsit Ikarosz sztorijáról, gyermekként érkezett Kréta szigetére apjával aki a labirintust építette meg a Minótaurosznak. (Ő volt a bikafejű királysrác) A munka elvégzése után Minósz király fogva tartja őket a szigeten, nehogy elárulják valakinek a labirintus titkát. Ikarosz apjával együtt akart elszökni Knósszoszból. Daidalosz, viasszal összeragasztott tollakból szárnyakat készített mindkettőjük számára, amivel megpróbáltak elrepülni. Mielőtt még felszálltak volna, apja megmondta fiának, se túl alacsonyan ne repüljön, mert elragadják a hullámok, se túl magasan, mert a Nap megolvasztja a viaszt. Sikerült is a levegőbe emelkedniük. Apja szavát egy ideig megtartotta, de a magasság megigézte s egyre magasabbra repült. A Nap így megolvasztotta a viaszt, a tollak leváltak, Ikarosz a tengerben lelte halálát. Apja a parton leszállva gyászolta meg, s átkozta találmányát.

Ikarosz holttestét Dolikhé szigetén vetette partra a tenger. Héraklész talált rá és tisztességgel eltemette. A szigetet azóta Ikariának nevezik. – (forrás: Ikarosz wiki és Landscape_with_the_Fall_of_Icarus)

Sok évvel ezelőtt olvastam Richard Bach – Jonathan Livingstone a sirály című könyvét, számomra a jelentése ugyanaz, ebből idézek most pár sort.

„A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést megtanulja – azt, hogyan jusson el a parttól az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni.

Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel nemigen válik népszerűvé a többi madár szemében. Még a szülei is szorongva figyelték, hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a vízközeli siklásokat.

Roggs Photo - Icaros

Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának fele magasságban repült a víz fölött, kisebb fáradsággal tovább bírt megmaradni a levegőben. Siklása nem a szokásos módon végződött, nem a lábát előrenyújtva csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lábai hosszan, laposan szántották a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban, szülei komolyan aggódni kezdtek.

– Mire jó ez, Jon, mire jó? – sopánkodott az anyja. – Miért esik nehezedre, hogy olyan legyél, mint a Raj többi tagja? Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak? Miért nem eszel? Csupa csont és toll vagy már, fiókám!

– Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom, mire vagyok képes a levegőben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerűen tudnom kell.

– Figyelj rám, Jonathan – mondta az apja békülékenyen. – Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a csónak, és a halak a mélybe húzódnak. Ha már tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan jutsz hozzá. Ez a repülés-dolog szép, szép, de a siklást nem lehet megenni. Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess.

Jonathan szórakozottan bólintott. Néhány napig igyekezett is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott és vagdalkozott a Rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott a vízbe halak és kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel.

Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában lévő éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Az időt pocsékolom ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!

Nem sok időbe telt, és Jonathan sirály újra egyedül volt messze kinn a tengeren, éhesen, boldogan. És tanult.

A sebességgel ismerkedett. Egy hét alatt többet tudott meg a sebességről, mint a leggyorsabb sirály.

Háromszáz méteren teljes erejéből csapkodni kezdett a szárnyával, aztán meredek zuhanórepülésbe ment át, és megtanulta, miért nem kezdenek a sirályok szárnycsapkodva zuhanni. Alig hat másodperc alatt száztíz kilométerre gyorsult, arra a sebességre, amelynél a szárnya, ha felfelé akar csapni vele, labilissá válik.

Minden alkalommal ez történt. Pedig óvatos volt, minden erejét összeszedte, nagy sebességnél mégis elvesztette az uralmat a repülés fölött.

Felemelkedett háromszáz méterre. Előbb teljes erejéből egyenesen repült, aztán, változatlanul csapkodva a szárnyával, átment függőleges zuhanásba. Ekkor, minden alkalommal újra és újra, a bal szárnya, amellyel felfelé akart csapni, átesett, Jonathan balra kipenderült átesett a jobb szárnya, amitől visszaperdült, és villámgyorsan pörögni kezdett egy rángató jobb dugóhúzóban.

Azt a bizonyos felfelé csapást képtelen volt elég óvatosan csinálni. Tízszer is megpróbálta, de ahogy túllépte a száztíz kilométert, mind a tízszer irányíthatatlan, borzas tollcsomóként csapódott a vízbe.

A megoldás, gondolta végül minden pihéjéből csepegve, csak az lehet, hogy ha nagy a sebesség, nem szabad mozgatnia a szárnyat – nyolcvan kilométerig kell szárnycsapásokkal felgyorsulni, onnan pedig már mozdulatlan szárnnyal zuhanni.

Hatszáz méter magasból megpróbálta újra. Átment zuhanásba, a csőre egyenesen lefelé mutatott, s abban a pillanatban, hogy túllépte a nyolcvan kilométert, szárnyait kiterjesztette, és mozdulatlanná merevedett. Rettenetes erőfeszítésébe került, de sikerült. Tíz másodperc múlva száznegyven kilométeres sebességgel száguldott. Jonathan sebességi világrekordot állított fel a sirály-világban!

Hanem a diadal rövid életű volt. Abban a pillanatban amint ki akart jönni a zuhanásból, ahogy megváltoztatta szárnya állásszögét, bekövetkezett a rémes irányíthatatlanság: a száznegyven kilométeres sebesség úgy érte, mint a dinamit. Jonathan a levegőben felrobbant, és becsapódott a kőkemény tengerbe.

TEXT FOR ADD EMPTY ROW

Amikor magához tért, már régen besötétedett. Holdfényben lebegett az óceánon. Szárnyai egy-egy törött ólomdarab, de még súlyosabban nehezedett rá a kudarc tudata. A legjobb lenne, gondolta, ha lehúzná ez a súly a tenger fenekére, és vége lenne az egésznek.

Ahogyan egyre jobban ellepte a víz, különös, kongó belső hangot hallott. Nincs kiút. Sirály vagyok. Gúzsba köt a természetem. Ha arra szántak volna, hogy ennyi mindent megtudjak a repülésről, több eszem lenne. Ha arra szántak volna, hogy gyorsan repüljek, rövid szárnyam volna, mint a sólyomnak, és hal helyett egéren élnék. Apámnak igaza volt. El kell felejtenem ezt az egész őrültséget. Haza kell repülnöm a Rajhoz, és meg kell elégednem azzal, hogy vagyok, ami vagyok: egy szegény, korlátolt sirály.

A hang elnémult. Jonathan belátta, hogy igaza volt. A sirálynak éjjel a parton a helye. Márpedig ettől a pillanattól kezdve ő is rendes sirály. Mindenkinek jobb lesz így.

Fáradt szárnycsapásokkal kiemelkedett a sötét vízből, és a part felé repült. Most hasznára vált, amit az erőkímélő mélyrepülésről megtanult.

Azért sem, gondolta. Szakítottam az eddigi életmódommal, semmi se kell, amit megtanultam. Sirály vagyok, olyan, mint a többi, úgy is fogok repülni, ahogyan a többi. Nagy nehezen felemelkedett vagy harminc méterre, és erősebben csapkodott a szárnyával, igyekezett a part felé.

Most, hogy úgy döntött, hogy pontosan olyan lesz, mint a Raj bármelyik tagja, jobban érezte magát. Ezentúl semmi köze ahhoz a kényszerhez, amely egyre tanulásra ösztönzi, nem lesz több vakmerő próbálkozás, és nem lesznek kudarcok. Egészen kellemes dolog abbahagyni a gondolkodást, és csak repülni a sötétben, a part fényei felé.

Sötét van! – kondult intően a hang. – A sirályok sohasem repülnek sötétben!

De ezúttal Jonathan nem figyelt rá. Milyen kellemes is ez, gondolta. A holdvilág és a parti fények villódznak a vízen, megannyi kis irányfény az éjszakában, minden olyan békés és csendes…

Le a légből! Sötétben sose repül sirály! Ha arra szántak volna, hogy sötétben repülj, olyan szemed lenne, mint a bagolynak! Az agyad térképszerűen rögzítene! Kurta szárnyad lenne, mint a sólyomnak!

És akkor, ott, az éjszakában, harminc méter magasan a levegőben, Jonathan Livingston sirály szeme megrebbent. Izmainak fájdalma, elhatározásai egy csapásra semmivé foszlottak.

Kurta szárnyak! A sólyom kurta szárnyai!

Ez a megoldás! Milyen ostoba voltam! Icipici szárnyacska – az kell nekem. Behúzom a szárnyamat, és csak a hegyével repülök! Kurta szárnyakkal!

Felemelkedett a sötét tenger fölött hatszáz méterre. Egyetlen percet sem vesztegetett többé töprengésre kudarcon, halálon. Szárnyát törzséhez szorította, csupán keskeny, hátranyilazott szárnyvégeit feszítette a levegőnek, s így ment át zuhanásba.

A süvöltés fülsiketítővé erősödött. Száztíz kilométer, száznegyven, százkilencven – és még egyre gyorsult. A szárnyát tépő erő most kétszázhúsz kilométeres sebességnél sem volt olyan kemény, mint előzőleg száztíz kilométernél. Szárnyvégei alig észrevehető elcsavarásával könnyedén jött ki a zuhanásból, és máris a hullámok fölött száguldott, mint holdfényben szürkéllő ágyúgolyó.

Szemét az éles széltől védve résnyire zárta, és határtalan boldogság töltötte el. Kétszázhúsz kilométer óránként! És irányítani képes magát! Kíváncsi vagyok, ha hatszáz méter helyett ezerötszázról kezdem, vajon akkor a sebesség…

Iménti fogadkozása feledésbe merült, elsöpörte a süvítő széláram. És egy csepp bűntudatot sem érzett, hogy a magának tett fogadalmát megszegte. Az ilyen fogadalom csak azokat a sirályokat köti, akik beérik a megszokottal. Annak, aki tanulván, ízelítőt kapott abból, mit jelent kiválónak lenni, semmi szüksége az effajta fogadkozásra.”

A képeimen modellként Czerovszki Sándor látható ezúton köszönöm a profi hozzáállását a feladathoz. (2016 Június, Budaörs)

Végül álljon itt néhány szép gondolat azoktól akiket szintén megihletett a dolog.

“I’ve never been certain whether the moral of the Icarus story should only be, as is generally accepted, ‘don’t try to fly too high,’ or whether it might also be thought of as ‘forget the wax and feathers, and do a better job on the wings.”
― Stanley Kubrick

“Laments of an Icarus

The paramours of courtesans
Are well and satisfied, content.
But as for me my limbs are rent
Because I clasped the clouds as mine.

I owe it to the peerless stars
Which flame in the remotest sky
That I see only with spent eyes
Remembered suns I knew before.

In vain I had at heart to find
The center and the end of space.
Beneath some burning, unknown gaze
I feel my very wings unpinned

And, burned because I beauty loved,
I shall not know the highest bliss,
And give my name to the abyss
Which waits to claim me as its own.”
― Charles Baudelaire

„Icarus flew too close to the sun, but at least he flew.”
― Jeremy Robert Johnson, Skullcrack City

“Icarus should have waited for nightfall,
the moon would have never let him go.”
― Nina Mouawad, Blue Sun: A poetry collection