2018 év vége fele meghirdettek egy pályázatot Weegee munkásságának emlékére. Weegee amúgy is a fotótörténet egyik nekem nagyon szimpatikus alakja és a témája is elég bizarr, hogy foglalkozzak vele. Nem kellett sokat töprengeni a dolgon, szinte azonnal jöttek az ötletek. A karakterek és a helyszín is körvonalazódott szinte félóra alatt a fejemben. Szinte mindig az okozza a legnehezebb feladatot amikor, szereplőt/modellt illetve kellékeket kell szerezni, most is ez történt. Az arc nélküli szereplést senki nem akarta elvállalni – ennyi exhibicionistát… 😀 Szerencsére a megálmodott ballonkabátra kaptam két segítő felajánlást is, így „csak”a többi dolgot összeszedtem. Kimentem szokásomhoz híven terepre abban az időszakban amikor a tervezett fotózást szerettem volna és felmértem a lehetőségeket. Ezen a projekten kivételesen magam maradtam minden segítség nélkül a technikai megoldások tekintetében, így a világítással játszottam kicsit. Alapvetően a helyszínt hamar megtaláltam, a fotózás irányát, távolságát és a fényviszonyokat is kihasználva megalkottam a végleges beállításokat. Innen már csak a mindent egybe összegyűjtés és a megfelelő időpont választott el az alkotástól. Olyan időpontot kellett választani, ahol már nem zavarnak járókelők és ne legyen annyira hideg, hogy ne lehessen türelmesen alkotni. Végül minden összeállt, de persze járókelők voltak. 🙂 A legviccesebb pillanat az volt amikor az utolsó kiválasztott helyszínre érkeztünk és mielőtt

Boris Vian – Venyigeszú és a Plankton

a bokor mögé helyeztem volna a pokrócot, hogy az áldozat el tudjon feküdni, jött egy kutyasétáltató és miközben bámészkodott a kutyája odajött és miközben körbeszimatolt felszentelte a projekt origóját majd, mint Boris Vian írta a Venyigeszú és Planktonban „a vadászblézer felemelte a hátsó lábát, psss, aztán odábbállt”. Szóval álltunk leesett állal és muszáj volt nevetni rajta, de egy fotózás se múljon el jókedv nélkül! 🙂 Kerestünk egy másik helyszínt, ahol remélhetőleg régebben járt kutya, így felszáradt bozótaljnál tudtunk fotózni. Sose legyen nagyobb baj. A szerepet magamra osztottam, így a ballonkabátos fantomként, bár lehet többen szatírnak néztek, abban a ballonkabátban kalapban 🙂 – rohangáltam a kamera és a „kép” között. A történet így végül 6-7 képben összesen kb 40 expozícióból elkészült. Utómunka szerencsére nem nagyon kellett rá, kivéve, hogy a végeredményt fekete-fehérben álmodtam meg.

Tanulság a végén. Mivel ezelőtt nem csináltam kifejezetten storytelling – történetmesélős – sorozatot, nem figyeltem pár dramaturgiai dologra és arra, hogy a képek önállóan is jobban meg kellene állniuk a helyüket. Tapasztalásnak mindenképp jó volt. Aztán jött az ötlet, mivel itt van a hangszer mellett a számítógép, játszottam pár hangot a képhez és összeállt egy a kis video – nevezzük Eifert János fotóművész után digiporámának.

Megtekinteni itt lejjebb vagy youtube-on lehet: The scent of lief-litter címen.

✷Weegee – „Arthur Fellig (1899.– 1968.) utcai fényképész. Elsősorban bűnhelyek színhelyein készült erőteljes fekete-fehér fényképei alapján ismert. New York Lower East Side nevű részében dolgozott, az 1930-as és 1940-es években. Beceneve, később művészneve „Weegee” volt, ami az „Ouija-tábla” amerikai kiejtéséből származik. Sokan azt gondolták, hogy Fellig spiritiszta Ouija-táblát használ, azért ér oda a rendőrség előtt a bűntettek helyszínére (valójában állandóan a rendőrségi rádiót hallgatta). Témáit a rendőrségi rádió hallgatásából kapta, de a mentők és tűzoltók munkáját is megörökítette.[6] Képei kendőzetlen, dokumentarista stílusban ábrázolják a városi élet árnyoldalait, a bűnözőket, baleseteket és az erőszakos halált halt áldozatokat. Weegee név alatt publikálta napi munkáit, fotóalbumot is kiadott. Később saját rövidfilmet is forgatott, közreműködött filmekben mint technikai tanácsadó. Olyan filmrendezőkkel dolgozott, mint Jack Donohue és Stanley Kubrick. ” (forrás Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Arthur_Fellig)